A vár építését feltehetően az 1250-es években kezdték el, de az 1270-es években már mint elkészült várról tesz említést egy korabeli oklevél. Építtetői a diszeli nemesek voltak, azonban az 1300-as években már a dél-itáliai eredetű Rátót nembeli Gyulaffy-család tulajdona, egészen a 17. század második feléig.

Buda 1541. évi török kézre kerülése után, Csobánc végvár lett, s mint véghely őrizte a Habsburg és az Oszmán-török impérium új határát, amely másfél évszázadon át a Balaton vize mentén húzódott.

Csobánc ura és kapitánya ezidőtájt rátóti Gyulaffy László, aki korának ismert végvidéki lovastisztje, győzhetetlen bajvívója, Veszprém vára 1566. évi ostromának hőse volt.

Ezekben az években Csobáncot több alkalommal is ostromolták a törökök, de elfoglalni sohasem tudták. A harcok szünetében a reneszánsz iskolázottságú kőfaragó mesterek díszítették a lakópalota és az öregtorony komor épületeit és vitézi énekek csendültek fel alkalmanként a vándor lantosok révén.

A török kiűzését követően a vár a bécsi Udvari Haditanács által lerombolásra ítélt várak listájára került, de ennek végrehajtását megakadályozta a Rákóczi-szabadságharc kirobbanása.
A vár történetének legfényesebb napja 1707. február 25-én jött el, amikor a császári haderő mintegy ezerfős osztaga sikertelen ostromot intézett Csobánc ellen. A várban Szász Márton kuruc vice hadnagy harminc gyalogos puskás hajdúja, ugyanennyi bemenekült fegyveres nemesember, asszonyaik és lányaik alkották a védősereget.
Az osztrák, német, dán, szerb és labanc-magyar ostromlók mintegy négyszáz főt vesztettek, köztük 52 tisztet és az osztagot vezénylő Kreutz ezredest.
A hős védők gróf Bercsényi Miklóstól nyertek dicsérő elismerést.

A kuruc hadiszerencse multával 1709-ben a vár ismét császári kézre került s rövidesen bekövetkezett robbantásokkal történő lerombolása.